Az alapítás éve: 1954.
A legtöbb nagy egyesület „tartozéka” volt a természetjáró szakosztály, mely sok pénzbe nem került, mégis népes csoport. Korosztályhoz sem fűződik, a legfiatalabbaktól a legidősebbekig kínálja a klubhoz való kapcsolódást, a közösségi odatartozást. Egy időben, amikor az egyesületek munkáját statisztikákkal mérték, ez a körülmény a létszám szempontjából sem volt mellékes.
Miért lenne hát másképp a Vértes és a Gerecse ölelte szénmedencében, egy bányavárosban, ahonnan akár félórai úttal a vadonban találja magát az ember? Nem csoda hát, ha már a húszas években szerveződtek csoportok, hogy természetjárásukat rendszeressé tegyék. Azóta elkallódott, tönkrement forrásfeliratok, kialakított pihenőhelyek jelzései tanúsították, hogy bányász turisták tették le az alapkövet, ők munkálkodtak ott. Hivatalosan is volt 1925-től tatabányai turistacsoport, emlékezzünk a nevükre: Jáger Mihály és felesége, Lengyel György, Etz József és János, Csizmadia József és Anna, Tóth József, Virág Vilmos és felesége, Traxler József, Frank Mihály, Drebál József, Bakonyi Horváth József, Fux Miksa, Szám Júlia, Nyírő Júlia.
Na és a május elsejei turuli nagy összejövetelek? Melyek a tatabányai, főképp az ótelepi bányászemberek, munkások – akár politikai demonstrációnak nevezhető – találkozói voltak. Negyvenöt után még szabadabban járhatták a volt grófi erdőket a természetkedvelők, akikben a tettvágy is felbuzgott. Vajai József és Czakó József vezetésével ők hoztak rendbe az elhanyagolt gesztesi várban négy helyiséget, és tették működésképessé a ciszternát. Más csoportok az éledő országos szövetség felhívására a Vértes turistajelzéseit újították fel vagy festették fel a maguk elképzelései szerint, hogy idegenből érkező társaiknak útbaigazítójuk legyen.
Ennyi előzmény után, s hogy mindez még inkább szervezett formát öltsön, a Bányász 1954 novemberében hivatalosan is megalakította természetjáró szakosztályát. Tagjai a Sportotthonban rendszeresen összejöttek (teszik ezt azóta is), térképismeret, újabb útvonalak kijelölése, versenyszervezés, programkészítés volt ilyenkor műsoron. Mert a maguk kötetlen formájában a természetjárók is versenyben vannak, ha másokkal nem, a városban különböző néven működő egyéb társaságokkal, a Vértesben gyakran járó pesti, Fejér megyei turistacsoportokkal. Akikkel a kapcsolatuk általában folyamatos. Vannak közös rendezvényeik, eljárnak a megyei és országos találkozókra, legtöbbször népes gárdával képviselve klubjukat.
Amikor lehet, védik az erdőt, a természetet, és dolgoznak érte. Munkájuk szép eredménye volt az 1956-ban elkezdett és a következő év május 1-jén felavatott somlyóvári menedékház. Több mint tízezer munkaórával járultak hozzá a tágas, hegyi térség közepén lévő, szépséges tájra néző, 16 ágyas turistaház építéséhez, mely azóta is az ő felügyeletük alatt áll: többször felújítva, rendbe hozva. Az az idillikus állapot ugyanis, mely létrejöttekor még körülvette, már a múlté: azóta nem csak természetszerető, óvó emberek járják az erdőt. Ám visszatérve a szakosztály krónikájára: a somlyóvári turistaház átadása után különösen fellendült a tatabányai természetjárók élete. Nemcsak a „mi várunk” érzete hatott, a klub vezetése is fokozottan támaszkodott a több száz tagúvá nőtt társaságra, egyesületi összejövetelein és a különböző tömegsportesemények rendezésében. Kaszás István elnök „minél több bányász pihenjen a szabadban” jelszóval segítette útjaikat. Bejárták a Kék túra útvonalat, akár minden hét végén kaphattak járművet, családi összejövetelek sokaságát rendezték. Ott voltak csaknem valamennyi szakmai és szövetségi országos találkozón.
A természetjárást eljegyezték a tájékozódási futással, illetve vegyítették e kettőt: kialakították a turizmusban is a versenyszerűséget. Rejtett érintőpontokat kellett megtalálni, néhol bélyegezni is, időben kellett célba érni, de a legdöntőbb a csapatlétszám volt. Vagyis a tömegesség. A résztvevők száma ugyanis bekerült a klub teljesítménystatisztikájába. Eredményeiket ugyanúgy számon kérték, mint bármelyik más sportágbeliektől. Ez a fénykor a gazdag bánya idejére esett, ám összefüggött a szakosztály tagjainak aktivitásával. Több kiemelkedő személy intézte dolgaikat. Hosszú ideig Gyémánt Gyula, aki a turisták ügyei mellett a bányaüzemek között folyó tömegsportot is szervezte, adminisztrálta. Korai halála után Dubinyák Péter lett szinte nemzedékeken át a bányász természetbarátok mindenese. Még nyolcvan felett is naponta bejárt a sportszékházba, és a túrákon is részt vett. Munkásságának kiemelkedő eseménye volt 1985-ben a bányászok országos természetjáró-találkozója és tájékozódási versenye.
Annyi baj ellenére talán éppen Somlyóvár az ékes példa arra, hogy a TSC természetjáróinak megcsappant, de lelkes csapata él, összetart és hasznos tagja a város sportját már csak hét szakosztállyal képviselő egyesületnek.
Szakosztályunkból sokan vesznek részt az ország majdnem minden tájegységén ezeken a megerőltető, ámde felejthetetlen programokon. Kiemelném itt László Szilviát, Börcsök Andrást, Börcsökné, Gál Veronikát, Bognár Zoltánt, Siményi Vilmost, Babocsai Zsoltot, Francsics Tamást, Esetükben a megtett km-ek száma több ezer. Ezeket hazai és külföldi terepen gyalogolták.
Külön kiemelném László Szilviát, Börcsök Andrást akik részt vettek 2007 és 2008-ban a Franciaországban megrendezésre kerülő Monte Blance gyalogtúra körön ami 166 km és 9500 .m szintemelkedésű volt.
Szakosztályunk 2005-ben létrehozta a Tatabányai Sport Club Túrázója címet.
A TSC jelenleg a gyalogtúrák mellett terepgyakorlatok szervezésével foglalkozik. Főként általános iskolások részére szervezzük ezeket a programokat. 2000- óta nagy sikerrel szervezzük a TATABÁNYA 30 és 20 teljesítménytúránkat, amely országos hírnévnek örvend.