Alapítás éve: 1923
A tatabányai sport egyik “ősi” tagja a birkózás. A sportág majd nyolcvanéves ittléte alatt számos bajnokot nevelt, ám az utolsó évtizedre csupán az utánpótlás fejlesztése állhatott előtérbe, hiszen az anyagi lehetőségek nem engedték a színvonalában a korábbiakhoz hasonló felnőtt csapat szerepeltetését. Ugyanakkor örömteli és a bányászhagyományokra jellemző, hogy a mai birkózószakosztály vezetése azon egykori sportolókból áll, akik hajdan a TBSC szárnyai alatt kezdték pályájukat. Hetvennyolc esztendő alatt hol fent, hol lent, de él Tatabányán a birkózás, melynek krónikájában egészen a kezdetekig utazhatunk vissza. A tatabányai birkózósport eredete – legalábbis a legmélyebb múltig – kevéssé átlátható. A sportklub ötvenéves jubileumára megjelent kézikönyvben úgy emlékeztek rá, hogy a birkózó- szakosztály 1925-ben alakult, később azonban találtak cáfolatot erre. A Dunántúli Sportújság 1923-ban arról írt, hogy “Öreg Orbán András erőműi fűtő a halálos ágyán tízezer koronát hagyományozott a tatabányai birkózóknak.” A végrendelet szerint ekkor a fűtő fia, ifjabb Orbán András tevékenykedett a “gyűrt fülű” fiúk körül, jóllehet kezdetben Zömbik János volt az alapító tagok – Bányi István, Dolniczky István, Gyuk István, Hegedüs Lajos, Hirscht Gyula, Máté László, Pataki Mihály és Simonka József – irányítója.
A tatabányai birkózó srácok eleinte két évig csak egymást gyömöszölték az alkalmi szőnyegeken, aztán egy tatai kirándulás következett. A vizek városában képzettebb társaság hódolt a sportágnak. A kiváló szervezőnek bizonyult ifjabb Orbán András felvette a kapcsolatot a tataiakkal, majd a dunántúli dirigensekkel, legnagyobb “dobása” mégis egy korabeli szerződtetés volt: Tatáról Tatabányára csábította edzőnek Katona Istvánt, az országosan is ismert versenyzőt. Igazából ezzel kezdődött meg a szakosztály gyors felemelkedése.
A sikeres szerepléshez a MÁK Rt. gáláns segítsége is szükségeltetett: helyiségeket biztosított a sportolóknak, majd felszerelést vásárolt. Orbán több társulati vezetőt is megnyert ügyének, így a birkózás hamar társadalmi rangot vívott ki magának Tatabányán. A sportágnak egyszerre számos híve lett a bányászok és a fiatalság soraiban. A birkózók Ótelepen, az úgynevezett Libadomb melletti házaknál egy “felszabdalt” hatajtósban kaptak edzőtermet, majd az ótelepi munkáskaszinóban is nekigyürkőzhettek az arra lakó tizenéves fiúk. Volt hát utánpótlás, lehetett válogatni. Az erős kiállású gyerekeket a társaik biztatták, de az idősebbek között is előfordult, hogy a virtuskodót ide irányították: menj, és ott mutasd meg, mit bírsz el! Híresen erős emberek jelentkeztek a tatabányai birkózóknál. Ilyen volt a felsőgallai fuvaros, Drexler Szepi, aki ha muraközi lovas trénjén terményt szállított, a rakodásnál két nyolcvankilós zsákot kapott a hóna alá, és még a vállára is tett egyet.
A fiatal birkózóknak Katona István edző mutatta meg a technikai részleteket, az ifjoncokat pedig Dolniczky István és Hegedüs Lajos egyengette hídba, csípő- vagy válldobásba. Egy korabeli újság így sorakoztatta fel a TSC tehetséges birkózógárdáját: Hegedüs, Benczik, Ongrádi, Monos I., Heitz, Krauth, Mráz, Senkey, Balázs, Monos II., Wambach, Kókai, Funk, German, Juhász, Moravcsik, Almási, Drexler, Szer, Gróf. Egy országos szeniorversenyről szóló tudósítás pedig Tomposcht, Serest, Serfőzőt, Petrovicsot és Jánkát dicsérte.
Az országban már jegyezték a TSC birkózóit. Katona magyar bajnokságot nyert, Heitz az ifjúságiaknál volt első, a klub szőnyegein pedig több mint százötvenen edzettek. Később jöttek fel a tehetséges fiatalok: Benczik, Balassa Ferenc, Farkas Béla és József, Galgán István, Halász Andor, Havas Károly, Katona Alfréd, Mester László és Ferenc, Molnár Gyula és József, Sámuel Ferenc. A Balogh Gyula, Csonka Kiss Ferenc, Drebál József, Jakobi János, Kapcsándi István, Pápai Antal Károly, Szőgyéni Pál összeállítású csapat kétszer volt országos második, vidéken pedig első helyezett az ifjúsági bajnokságokon. Az új generációból Mester László és Pápai Antal Károly nyert országos bajnokságot, többszörös vidéki bajnok és magyar válogatott volt Halász Andor és Balogh Gyula. 1937-ben Pesten, a Ganz-Mávag csarnokában tíz napig tartott az országos ifjúsági csapatbajnokság: a TSC a döntőben 4:3-ra kapott ki a nagyon erős Ceglédtől.
A területi válogatott zömét természetesen a tatabányai birkózók adták. Nagyon élénk birkózóélet zajlott, ezért gyakran kellett szőnyegre lépniük, ráadásul a komoly versenyélet komoly, nagyszámú nézősereg előtt zajlott. Divatba jöttek a városi bajnokságok, így némelyik fiú már a legkülönbözőbb helységek bajnokának mondhatta magát. Tatabánya bajnokságát 1940-ben rendezték meg, méghozzá úgy, hogy számos kiváló birkózót hívtak meg az eseményre. A hazaiak így is három első helyet szereztek, többen pedig döntőbe jutottak. Különösen nagy közönségsikert aratott Heitz Károly, aki az “örökös bajnok” Fenyvesit győzte le. (Az örökös bajnok titulust azok kapták, akik tíz éven át egyhuzamban országos elsők tudtak maradni.) Mivel a sportágban többnyire megtermett, erős testalkatú ifjak gyülekeztek, az edzőknek elég gondjuk volt a csapatok összeállításánál. Többeknek a versenyek előtt kemény fogyasztás volt előírva, bármennyire is szerették a hasukat.
Monos Vilmos személyében 1940 után már többszörös válogatottja, sőt olimpiai kerettagja is volt a tatabányai birkózó- szakosztálynak. Az olimpiai szereplés lehetőségét azonban elvitte a háború. A korábban népes szakosztály tagjai közül egyre többeknek kellett bevonulni, sőt néhányan nem is tértek haza többé. A társaság zöme (munkásgyerek lévén) mindig is baloldali érzelmű volt. 1945 elején, amikor a frontvonal Tatabánya térségében állt, a nyilasok – a munkásmozgalmi emberekkel együtt – elvitték Gróf Jánost, Moravcsik Józsefet és Jánka Lajost. A meghurcolást egyedül Jánka élte túl, csak azért, mert egy korábbi munkatársa nyilasvezér volt, és az ő menlevelével Komáromban kihívták őt a bevagonírozottak közül.
Az itthon maradottak – mint összetartó gárda – szinte a “frontig” eljártak az edzésekre. Azt viszont nem tudták megakadályozni, hogy a harácsolók széthordják a felszereléseket. Amint a háború végképp elvonult a város felett, az “öregek” máris elkezdték a szakosztály újjászervezését. Monos László szakosztályvezetőként, Halász Andor edzőként hirdetett gyülekezőt. Hozzájuk csatlakozott a már idős, de még mindig a birkózás megszállottja, Orbán András és a veterán Dolniczky (Darbai) István. Csakhamar összeállt a nagy csapat: Mester Ferenc és László, Monos Vilmos és László valamint az utóbbi fia, Rudolf, Drebál József, Sámuel Ferenc, Balogh Gyula, Farkas József és Béla, Heitz Béla és Károly. Ha szükségeltetett, beszállt Darbai is. A csapat már eljárt a mérkőzésekre, főképp a fővárosba, ám a körülmények igazán mostohának bizonyultak. A vonat Komáromtól csak Felsőgalláig közlekedett, így Bicskéig gyalog kellett “átutazni”, és innen volt csatlakozás Kelenföldre. A fehérvári út még bizarrabb volt: a területi döntőre kerékpáron érkezett meg a tatabányai csapat. Az étkezés sem volt igazán egyszerű művelet. A bányavállalat ugyan szénért csereberélt élelmet vidékről, majd kiosztotta dolgozóinak, mint természetbeni járandóságot. Az infláció hatalmas volt, a pénz mit sem ért. Azok a szerencsések voltak előnyben, akik odahaza sertést neveltek. A birkózók családjainak összefogva kellett megküzdeni a körülményekkel.
Új edzőhelyet kellett keresni. Az egyik a sportterem volt az I-es erőmű mellett, a Szayer vendéglő fölött, a másik a volt leventeotthon (abban az időben a repülőklub, a mai sportszékház helyén állt), de leggyakrabban az újtelepi munkáskaszinóban gyúrták egymást. A mérkőzéseket a három helyen felváltva rendezték, így a szőnyegeket és az egyéb felszereléseket ide-oda kellett cipelni. Melegítőik a rongyos gárdát idézték.
Mindebben szerepe volt annak, hogy a klub, a TSC (később Tárna, majd Bányász SC) vezetése mindinkább a labdarúgást helyezte előtérbe, mint a hírnév elsődleges csiholóját. Már nem voltak készséges bányatisztviselők, mindent kijáró patrónusok, leginkább a szakszervezet támogatta a birkózókat. Pedig a bányász fiatalok körében nagyon népszerű volt a birkózás. Olykor nyolcvanan is eljártak az edzésekre. Tegyük hozzá: akkor nem volt diszkó, videó, tévé, és a mozikban is szokványfilmeket vetítettek.
Serkentő sikerek azért mindig adódtak. Monos Vilmos négyszer birkózott a magyar bajnoki döntőben, ahol első és második helyezéseket ért el. Mester Ferenc a B-válogatottságig jutott. Később a fogságból hazatért Katona István vette át az irányítást, a fiatalokkal pedig Monos Vilmos foglalkozott. A csapat kétszer nyerte meg a Dunántúl ifjúsági bajnokságát, míg az országos ifi csb-n a Debrecen mögött a második helyet szerezte meg.
Újabb családi “beütésként” felvonultak a Kollárdi testvérek, László, Gyula, Attila és József. Kollárdi László 1955-ben magyar bajnok és SZOT-bajnok lett, de a társak is az élvonalban szerepeltek. Ekkor már Monos Vilmos volt az edző, és ebben az időszakban javultak az utazási és étkezési körülmények is. Monosnak az volt a gondja, hogy a sok túlsúlyosból hogyan tudna csapatot kiállítani.
– Nekem egyszer nyolc kilót kellett fogynom – emlékezett vissza Pretschner József, azaz Jodó. – Koplaltam, a Gőzbe jártam, a kedvenc ételeimnek hátat fordítottam.
Biacsi Ernő a verseny előtti napon tudta meg, hogy két kiló feleslege van. – Sebaj, úgyis éjszakás vagyok, majd melegítőbe öltözve rakom a csilléket.
A birkózás országszerte fellendült, egy-egy rangos versenyen súlycsoportonként hatvanan is felvonultak, és bár kiesési rendszerben folyt a küzdelem, elképzelhető, hányszor kellett szőnyegre lépni, lehetőleg mindig meg-megújulva. Az akkori szabályok szerint a mérkőzések tizenöt percig tartottak. Rövidítésként egy-egy sikeres tus segíthetett.
A feltörekvő generációk sorra váltották egymást. Először Skoflek István (a vértesszőlősi Samu felfedezője), Kaszás István (a későbbi klubelnök), Pretschner József, a három Kollárdi, László, Gyula és Attila, Freund Sándor (a későbbi iskola- és művelődésiház-igazgató, festőművész), Biacsi Ernő, Monos Rudolf, Vétek György. Majd a sarkukban Pál János, Frank János, Miklós Andor, Nyakó József, Lux Ernő és Katona Alfréd (ő magyar bajnokságot nyert). A falvakból a bányákba toborzott, duzzadó erejű fiatalok jó “nyersanyagot” jelentettek.
A bázisvállalat adakozóbb lett. Ahol verseny volt, a birkózók mehettek, bejárták az országot, igaz, kalóriapénz csak a kiemelkedő tehetségeknek jutott. Már autóbusszal utaztak, volt egy-egy diadalebéd, mellette pedig a napidíj – 31 forint – ütötte a markukat. Az igények nem szálltak a magasba, és a versenyzőknek rengeteg élmény jutott, hiszen a megszerzett helyezésekhez, díjakhoz mindig tartozott egy-egy történet. Az ötvenes évek végén felsorakozott az új garnitúra: Bencsik András, Firó József, Maszlavér Ferenc, Süli Imre, Polyák László, Tóth Kálmán, Barsi Árpád, Katlan Bálint, Vígh Ferenc, Triff-Árkosi Sándor, Füzesi Sándor, Kiss Pál, Fackl, Rácz és Faragó Benjámin.
A tatabányai birkózók vezetője, Monos Vilmos mindkét fogásnemben otthon volt, így a versenyzők szabad- és kötöttfogásban is szőnyegre léptek. Monos Vilmos utódja, Sági József szintén bírta mindkét fogást, ám ő a cselgáncsnak is híve volt, s amikor erre váltott át, a birkózók közül sokan követték. Addig azonban még gyűltek a trófeák: Budapest szabadfogású bajnokságán Polyák László és Barsi Árpád nyert. A Bányász klub ötvenéves jubileumán – 1960-ban – Tatabányán rendeztek utánpótlás-válogatóversenyt, melyen Polyák és Barsi ismét győzött, Faragó Benjámin harmadik lett.
Az elmúlt négy évtizedben tovább fejlődött a tatabányai birkózás, melynek képviselői világversenyekre is elvitték a sportág helyi képviselőinek hírét. Ehhez persze az kellett, hogy az “Öreg Orbán András hagyatékát” továbbra is becsben tartsa a birkózásért elkötelezett társaság. Izmir, Bologna, Vancouver vagy Szöul bizonyította, hogy az egykori erőműi fűtő 1923-ban nem fektetett hiába a tatabányai birkózószakosztály felállításába.
A hatvanas években újabb tehetséges fiatalok jelentkeztek a Bányász birkózószakosztályánál. Katona István edző kezei alatt Makeczki Péter, Géth Ede, Veres Antal, Mészáros Tibor, Tőkés Sándor, John József és Katona Géza hozta a legújabb eredményhullámot. A versenyzők közül többen nyertek ifjúsági ob-t, de az sem volt ritka, hogy valamennyien a dobogón állhattak súlycsoportjukban. Ebben az évtizedben sokkal több versenyzőt számolt a szakosztály, mint bármelyik későbbi korszakban, és ennek eredménye volt, hogy a tatabányaiak számos érmet hoztak el a megméretésekről. A mezőny hatalmas volt, mivel a korabeli birkózókat első-, másod- és harmadosztályba sorolták.
Katona István 1970-ben bekövetkezett halála után egy ifjú testnevelő, Gubicza Antal vette át a birkózószakosztály irányítását. Az ambiciózus szakember irányítása alatt egy komoly felnőtt csapat alakult ki a tatabányai fiatalokból, akik között feltűnt Puskás György, Hornyák Lajos és Tóth Tamás. Az utánpótlás magyar válogatott birkózók közül utóbbi, Tóth Tamás – igaz, már a Csepel színeiben – bronzérmet szerzett az izmiri ifjúsági Európa-bajnokságon. A felnőtt csapat szabadfogásban többször is az első osztályú bajnokság kapujában állott, hiszen két alkalommal is az NB II. második helyén végeztek a tatabányaiak. Mégis, talán a második vonalban maradás okozhatta, hogy a hetvenes évek végén a TBSC birkózószakosztálya megvált felnőtt versenyzőitől. A válás haszna az volt, hogy Tatabányán komoly utánpótlás-nevelés kezdődött. Az edzői teendőket 1979-től az egykori fiatal versenyzők, Géth Ede és Katona Géza vették át. A két szakember önmagát is képezte: a TF szakedzői karán ismerték meg az edzői munka elméleti részét, hogy azt a gyakorlatban a lehető legfényesebb eredményekkel kamatoztassák. Sikerült.
A nyolcvanas évek kezdetén a tatabányai birkózásban páratlan sikerszéria vette kezdetét. A helyi sportolók lassacskán a magyar elithez zárkóztak fel, majd megkezdődött egy rendkívül eredményes nemzetközi időszak, amiről az alapítók talán nem is álmodtak. Hol volt már a Bicskéig tartó gyaloglás, és hol volt a kerékpártúra a fehérvári versenyre…
A nemzetközi feltűnést először 1981-ben Simon Lászlónak az Ifjúsági Barátság Versenyen szabadfogásban szerzett hatodik helyezése jelentette. A nagyon kemény, ám eredményes IBV-megméretések folytatódtak: 1982-ben Rácz Attila – szintén szabadfogásban – hetedik lett, majd egy évvel később Henger István tizennyolc évesen a kötöttfogásban elért második helyezéssel megszerezte Tatabánya első IBV-érmét. A Géth–Katona edződuó munkájának köszönhetően a TBSC birkózói állandó szereplői lettek a korosztályos világversenyeknek, valamint az IBV-sorozatnak.
1985-ben tűnt fel Tatabánya legeredményesebb birkózója, ifjabb Takács János, aki egy igazi szenzációval vétette észre magát a birkózóvilágban. A tizennyolc esztendős versenyző az olaszországi Bolognában rendezett ifjúsági Európa-bajnokságon a kötöttfogásban és a szabadfogásban is aranyérmet szerzett. Ezt eddig a világon senki sem tudta véghezvinni. A fantasztikus képességű Takács Jancsi ’87-ben a kanadai Vancouverben rendezett junior vb-n kötöttfogásban második helyet szerzett, majd egy évvel később a norvég Kolbotnban bronzérmes lett már a felnőttek között. Ugyanebben az évben jött el az idő, hogy a tatabányai birkózás olimpikont adjon Magyarországnak. Takács János a szöuli olimpián a negyedik helyet szerezte meg, és ezzel minden idők legjobb tatabányai birkózójává lépett elő. Szöulban a döntőbe jutásért folytatott meccsen Takács János attól a lengyel Tracztól kapott ki, akit korábban meggyőző fölénnyel le tudott győzni. Csak sajnálhatjuk, hogy nem sikerült az olimpiai érem – emlékezett az edző, Katona Géza Takács János szöuli fantasztikus teljesítményére. Az 1988-as Szöuli Olimpia után az 1992-es Barcelonai Olimpiai Játékokon is részt vett Takács János, ahol a XI. helyet szerezte meg. Ezzel két olimpián öregbítette a tatabányai birkózó-sport hírnevét.
1989-ben Takács János, Henger István és Géth Ede elhagyta Tatabányát, ám az éremgyártás ezután sem állt meg. Az itt maradt Katona Géza vezetőedzőként űzte-hajtotta a fiatalokat a további nemzetközi sikerek felé. A nyolcvanas évek második felében szabadfogású sikerek következtek: Kevert László serdülő vb-harmadik helyezése (1985), Szabó Róbert serdülő Eb-bronza (1988) és Bayer Sándor serdülő Eb-negyedik helyezése bizonyította a tatabányai műhelymunka eredményességét. Nemzetközi szempontból a legsikeresebb év mégis 1990 volt. Fónay Zoltán IBV-t nyert kötöttfogásban, a serdülő vb-n pedig ezüstérmet szerzett. A szombathelyi Világbajnokságon Pintér Tibor és Sámuel Tamás a negyedik helyen végzett, míg Békefi Sándor az orosházi Barátság Versenyen maradt le hajszállal a dobogóról. Bayer Sándor az izraeli ifjúsági világbajnokságon kötöttfogásban lett negyedik, míg Sámuel Botond a kilencedik hellyel elégedett meg. A TBSC fiatal birkózói 1990-ben huszonnégy nemzetközi pontot szereztek.
Egy évvel korábban 1989-ben Sámuel Botond hozott pontokat a németországi Ifjúsági Eb.-n szerzett V. helyével majd 1991-ben szintén Ifi. Európa-bajnokságon Békefi Sándor bronzérmet, Fónai Zoltán pedig VI. helyezést szerzett, majd 1992-ben Bayer Sándor és Békefi Sándor volt VB. résztvevő. 1993-94.évben magyar válogatottként Papp László is EB-VB résztvevő volt a németországi Dortmundban illetve Törökországban. A sikeres évek zárása 1995-ben következett be. Ekkor Rajos Csaba a franciaországi Besançonban rendezett felnőtt Eb-n a hatodik helyet birkózta meg kötöttfogásban.
A szűkülő anyagi lehetőségek a kilencvenes évek közepétől napjainkig tartottak. A mai TSC birkózói ismét csillogtatnak valamit abból, amit az elődök már véghezvittek. A mai tatabányai birkózó fiatalok ismét döngetik a magyar elit kapuját. Katona Géza vezetőedző mellett a szöuli negyedik helyezett Takács János és az ifi vb-n kilencedik Sámuel Botond munkálkodik azért, hogy Tatabányán méltó körülmények között dolgozzon az 1923-ban alakított szakosztály. Katona Géza hatodik nevelt generációjában ma is olyan tehetségek vannak, akik méltó utódjai lehetnek akár a korábbi remek birkózóknak, Monos Vilmosnak, Drexler Szepinek, vagy Pretschner Józsefnek, azaz Jodónak.
Ma a magyar bajnoki első illetve dobogós versenyzők mint Vátzi Zoltán és Vátzi Attila, Molnár István, Fekete Gábor, Szegvári Tamás, Szepesi Attila és Ifj.Vadas János okoztak örömet Katona Géza vezetőedzőnek. Az edzőnek, aki Csánó Zsófia és Szalai Beáta személyében lányokat is igyekszik megszerettetni a birkózás szépségeivel. És az edzőnek, aki fél életét már leélte a tatabányai birkózásban, a tatabányai birkózásért.
A 2000-es évek elején újabb fiatal gárda kezdte el későbbi eredményes szereplését. Előbb csak diákolimpiai és diák-serdülő magyar bajnoki helyezésekkel vétették maguk észre és néhány év elteltével a Birkózó szakosztály bekerült a 110 egyesületet felmutató összesített bajnoki lista első 15 helyezettje közé.
2004-re masszív bázisa alakult ki a TSC-nél a női birkózásnak is.
A TSC fiatal birkózói egyre erősebb és színvonalasabb versenyeken vettek részt és 2005.évben Szalai Beáta 10 év után ismét világversenyen, a Tiranai Kadett Európa-bajnokságon képviselte a TSC színeit, ahol a VII. helyen végzett.
Turák Pál szakosztályunk utánpótlás-edzője a 2005.évi Veterán Világbajnokságon Belgrádban állhatott a dobogó harmadik fokára. Ebben az évben Fekete Gábor személyében már a felnőtt országos bajnokságon is érmes helyezést értünk el harmadik helyével.
Egyre növekvő létszámmal 2006.évben elkezdődött a TSC Birkózó szakosztályának újabb siker-korszaka, az országos versenyeken szinte minden korosztályban szerepelt az élmezőnyben tatabányai birkózó. A legjobbak között megemlíthetjük a hazai országos bajnokságokon Balogh László, Bacsa Mihály, Bacsa Attila, Koller András, Ungi Lajos, Bozori Imre, Csánó Zsófia, Szalai Beáta nevét, a fiatalabbak közül diák korosztályban szép eredményt ért el Majer Ferenc, Járfás Dániel, Hornyák Lajos, Kósa Dániel valamint Bacsa Nikolett.
2006.évben Szalai Beáta ismét Kadett EB-n képviselte a TSC színeit a törökországi Bursa városában, ahol a XIV. helyen végzett.
Ebben az évben egy hagyományteremtő szándékkal egy kedves kezdeményezés indult, amely remélhetőleg hosszú időn keresztül folytatódni fog – mondta Katona Géza vezetőedző, az u.n. „ÖREG-KÖVÉR-KOPASZ” birkózók találkozóját illetően. A még élő legendás régi birkózók, mint a könyv korábbi lapjain emlegetett Jodó, Polyák Laci, Fíró Jóska, Gubicza Anti, Géth Ede, Veres Antal, Hornyák Lajos stb. találkozhattak a később 80-as évek siker-birkózóival, mint Takács Jánossal, Henger Istvánnal, Rácz Attilával vagy Sámuel Botonddal és Tamással, Békefi Sanyival és Szabó Robival vagy Turák Pállal.
2007.évben tovább erősödtek a birkózók és a hazai összesített rangsorban már a XII. helyen végeztek.
A magyar bajnoki és diákolimpiai címek és helyezések mellett két fő szerepelt világversenyen magyar válogatottként: Balogh László Szabadfogású .EB.-n XI. helyezést, míg Turák Pál a Veterán VB-n V. helyezést ért el. Három diákolimpiai cím mellett hat magyar bajnoki címet is sikerült begyűjteni a szakosztály kiválóságainak.
2008.évben folytatódott a további jó szereplés, hiszen a rangsorban már a XI. helyen landoltak a tatabányaiak és újabb tehetségek bukkantak fel, akik diákolimpiai és magyar bajnoki címekkel és dobogós helyezésekkel robbantak be a birkózás élvonalába, mint: Árvai Márk, Majer Balázs, Wendler Mónika, Réczi Bianka, Wendler Zsuzsanna. A felnőttek között a női korosztályban Csánó Zsófia és Csík Annamária magyar bajnoki harmadik helyezést ért el és utánpótlás magyar bajnoki címet szerzett Árvai Márk, Majer Ferenc, Koller András és Csánó Zsófia.
Vezetői szinten is változás állt be a szakosztálynál, hisz a szakosztály-elnöki teendőket Schmidt Csaba, Tatabánya Megyei Jogú Város alpolgármestere (azóta már polgármestere), mint korábbi birkózó látja el.
2009.év igazán sikerévnek számít a szakosztály életében, hiszen hosszú évek után az eredményes hazai szereplés mellett nemzetközi szinten is kiválóan sikerült.
Történelmi pillanatot írtunk azzal a dologgal, hogy a korábbi évek sikeres birkózója Szerencse Mónika Tatabányára igazolt és 2009.évben megszerezte szakosztályunk első felnőtt női magyar bajnoki aranyérmét – mondta Katona Géza.
18 év után Koller András Kadett Európa-bajnokságon Szerbiában a 29 indulót felvonultató mezőnyben a II. helyezést szerezte meg és ezzel a legjobb magyar utánpótlás-birkózónak bizonyult. „Bár tisztességesen felkészültem, mégis minden várakozásomat felülmúlta ezen az Európa-bajnokságon szerzett ezüstérmem” – mondta Koller Andris, majd így folytatta: „Kiváló ellenfeleket kellett legyőznöm és a nagy tét pozitívan hatott rám. Köszönöm mindenkinek, aki segített abban, hogy eddig el tudtam jutni, különösen a szakosztály edzőinek, vezetőinek, szüleimnek és barátaimnak. A birkózással kapcsolatban hosszú távú és merész terveim vannak!”
Ezt az eredményt fejelte meg Turák Pál, aki a 2009.évi Veterán Világbajnokságon ismét megszerezte a bronzérmet. Az utóbbi időkben a 2000-es évek közepétől a következő edzői stáb dolgozik a szakosztályban:
Katona Géza vezetőedző, Turák Pál és Szabó Róbert utánpótlás-edzők.
Tárgyi feltételekben is óriási változás állt be a szakosztály életében, hiszen 2009.év közepére elkészült egy u.n. küzdősport-komplexum, ahol a birkózók kulturált, higiénikus körülmények között készülhetnek. Remélhetőleg még hosszú évtizedekig a TSC Birkózó szakosztálya meghatározó szerepet fog játszani a magyar birkózás palettáján.
Ha ezt tudná az Öreg Orbán András, biztosan elégedett lenne, hiszen az ilyen lelkes sportembereknek köszönhetően a mai napig él sportága, a birkózás.