CSAPÓ KÁROLY HETVEN ÉVES

Szabadnapos volt ma, ezért cselhez kellett folyamodni. Pedig nem könnyű „kicselezni” egy ekkora Játékmestert, A Játékmestert, akit sokan Tanár Úr-nak szólítottunk a pályán, és persze, azon kívül is. Pedig Csapó Károly sohasem állt katedrán. A futballpályán oktatott. Elsősorban a Csapatokat, amelyek ellen szerepelt, majd később a Gyerekeket, akik a mai napig frissen tartják. Mondom, a mai napig. A hetvenedik születésnapjáig biztosan. Mert ezt ma ünnepeltük. De Ő szabadnapos volt. Ezért élete Párja, Rózsika, a szertárban kitalált valamit: „Itt van egy polcdarab, amit le kellene fűrészelni” – mondta füllentve a telefonba Rózsika Néni, és „Kari Bá” azonnal autóba pattant, hogy jöjjön és segítsen. Azonmód meg is érkezett a Stadionba, ahol már vártuk. Persze, hogy dolga nem volt semmi, pusztán ünnepelni velünk. A hetvenedik születésnapján. Tortával, néhány üveg ajándékkal, a baráti ölelésekkel és az érkező gyerekek „Jó szerencsét, Boldog Születésnapot” köszöntésével. A tortázás után jó volt leülni és csevegni Csapó Károllyal, egy igazi Ikonnal, a tatabányai labdarúgás egyik nagy alakjával.

Igazából most már nem veszem észre, hogy megy az idő. Ma ugyanolyan, mint tegnap volt. Szerencsére azt tehetem, amit szeretek, remek emberek vesznek körül, sokat pihenek, sportolok, mozgok, és mivel a futballban kisgyerekekkel foglalkozom, ez frissen tart, megfiatalít. Néha az edzések után azért érzem, hogy itt-ott elfáradtam, de néhány óra pihenés után rendben van a dolog. Ha figyelnek ránk a Gyerekek, akkor feltöltődöm, de ha nehezebb egy-egy edzés, akkor elfáradok, mert zsonganak, donganak, és nem azt csinálják, amit tenniük kellene. Az U11-es és az U12-es csapatokkal gyakorolunk, tehát „kezelhetőek” a gyerekek, de van, amit egyes játékosok „csak azért is jobban tudnak”.

Ezek a mostani tizenkét éves gyerekek mennyire hasonlítanak az ötvennyolc évvel korábbi Csapó Karcsikára?

Semennyire. Ma egy teljesen más rendszer van, mint a mi időnkben. Engem mindig a sport kötött le a szabadidőmben, amikor gyerek voltam. Akár, ha a szőlőművelésben segítettem be az édesanyámnak, akár ha elmentem a tekepályára bábukat állítani némi zsebpénzért, ha volt szabadidőnk, csakis a futball kötötte le a figyelmemet. Talán ez is eredményezte mindazokat a sikereket, amiket elértem, elértünk. Mert ahhoz, hogy valaki jó futballista legyen, ahhoz bizony sokat kell dolgozni, gyakorolni, a tehetség nem elég.

Ne vedd hízelgésnek, de zseniális, szinte bámulni való rúgótechnikával rendelkeztél a pályán, és ennek is volt köszönhető, hogy a Tanár Úr becenevet kaptad. Szenzációsan osztogattad a labdákat irányítóként, és ha az ellenfél tizenhatosánál szabadrúgáshoz jutott a Bányász, a B-középben a szurkolók elindultak a kerítés felé ünnepelni. Ahogyan a leghíresebb gólodnál, a Real Madrid ellen, de mondhatnám a Tatabányára visszatérésed utáni első találatot, a Siófok elleni gólt, amit barátunk, a nemrég elhunyt Kovács Kobak Laci hálójába varázsoltál. Ez is „csak” gyakorlás?

Persze, hogy kell némi tehetség és rutin, de a gyakorlás az alapja mindennek, és az, hogy el merd rúgni azt a labdát. Hogy tudd, hová rúgod, hogy érezd az irányt, a magasságot, a labda csavarodásának lehetőségét, és azt, hogy hol lesz a labda helye. Ez pont így volt a Kobaknak lőtt gólomnál, és a Madrid elleninél is. A Real elleni gól sokaknak úgy tűnhetett, hogy egy véletlen folytán alakult úgy, pedig azt sokat gyakoroltuk. Pöci barátom – a nevében is benne van – szokta lepöccinteni a szabadrúgásoknál a lasztit, de akkor Weimper Pista sétált el a labda mellett, és én jobbal, laposan, egyből belőttem a jobb alsóba. Hát persze, hogy egészen a B-középig rohantunk, és úgy ugrottam fel a levegőbe, mintha a vébét nyertük volna meg, mert hiszen bejött az, amit gyakoroltunk. Hihetetlen boldog voltam. (https://www.youtube.com/watch?v=FL9HC6b2dus&t=14s)

Fantasztikus lehetett. És milyen a mai nap?

Hát nézz oda! Ennyi sok köszöntést, üdvözletet, gratulációt, ajándékot talán sosem kaptam, persze, ez a virtuális világ tágulásának is köszönhető: rengetegen kerestek, hívtak, írtak, ami nagyon jól esett. Olyan emberek is hívtak, akikkel nagyon régen találkoztam, vagy beszéltem. Most is jönnek a gyerekek a folyosón, és mindenki beköszön egy jó szóra. Van egy nagyon régi soproni barátom, aki felhívott, és nagyon jól esett, de mindenkinek nagyon örültem.

És mit éreztél, amikor Rózsika felhívott, hogy kell egy fűrész?

Elsőre elhittem, de amikor beléptem a Stadionba, rájöttem, hogy ez egy meglepetés lesz. Örülök, hogy felköszöntöttetek.

Mit jelent Neked ez a Stadion?

Huhh, nagyon sokat. Szinte mindent. Amikor ide kerültem, 1974-ben, a mostani tekepálya fölött szobák voltak, és ott laktam. Amikor kiléptem a teraszra, és ránéztem a Stadionra, szinte bizseregtem. Aztán amikor augusztus 31-én, a Videoton ellen, 8 ezer ember előtt kifutottunk a gyepre, akkor szinte el sem hittem, hogy itt vagyunk. Alapember lettem a Bányász Csapatában, és később válogatott is lehettem. Ez nekem mindennél többet jelentett.

Mit kívánsz a tatabányai futballnak?

Huuhhhh, nagyon sok jót kívánok. Szeretném, hogy a helyi labdarúgás elérjen arra a szintre, ami az elmúlt száztíz év alapján megilleti, hiszen van múltunk, van jelenünk, és szeretném, hogy a jelenleginél komolyabb jövőnk is legyen. Az itteni emberek hajdan megszokták a jó futballt, és megérdemlik, hogy hétről-hétre jó mérkőzéseket lássanak. Jó lenne.

Mit csinálsz a szabadidődben?

Nagyon szeretek keresztrejtvényt fejteni, olvasni, ez frissen tartja a gondolkodásomat. Jelenleg Zinedine Zidane önéletrajzi könyvét olvasom. Szeretek Rózsika kertjében tevékenykedni, de sokszor felpattanok a bringámra is és eltekerek bármerre. Sokszor vagyok itt, a Stadionban is. Jól érzem magam a gyerekek között, itt van Pöci Barátom, aki szinte itt éli az életét, sokat beszélgetünk, nézzük az edzéseket, és a felnőtt csapat meccsein is mindig itt vagyunk, Pöcivel és az Öcskössel, Szabó Gyurival együtt. Reméljük, hogy még hosszú időn keresztül lesz erre lehetőségünk.

Így legyen, Hajrá, Bányász!

Jó Szerencsét, Hajrá, Bányász!

Molnár József