„NÉHA KIABÁLOK A MACSKÁIMMAL, HA SZÓRAKOZNAK VELEM”

Mindenki Cilinek ismeri, de a valódi neve Julianna. Az egyik legszebb női név viselője, Vadász Julianna a Tatabányai (Bányász) Sport Club egyik ikonja. Egy olyan sportember, aki játékosként, majd testnevelőként és edzőként is komoly érdemeket szerzett Klubunknak. Tagja volt az NB I-ben bronzérmes TBSC együttesének, majd testnevelőként kézilabdázók sokaságát nevelte a Dózsa Iskolában. Tíz éve, hogy nyugdíjba vonult, de nemrég visszatért, hogy a kislányokat tovább tanítsa a kézilabda szeretetére. Pedig eleinte atlétának készült. Julianna nap alkalmából csengettünk rá.

-Nem zavarok így kora este? Napközben nem tudtalak elérni telefonon. Pedig csak kellemes Julianna napot szerettem volna kívánni.

-Nagyon köszi! Nem zavarsz, de napközben nem is nagyon tudtál volna elérni. Sokatpörgök, ráadásul csütörtök van, így edzést tartottam a gyerekeknek a Dózsában.

-Julianna a neved, mégis mindenki Ciliként ismer, Cilinek szólít. Miért?

-Amikor gyermekkoromban atletizáltam, havonta egy-egy hétig edzőtáborban voltunk a Stadion szállóban a korosztályos válogatottal. Ott volt egy csapattársam, aki annyit mondott: nagyon hasonlítok egy barátnőjére, akinek Cili a neve. És akkor ő ott elnevezett Cilinek. Aztán ez a név rajtam ragadt. Volt olyan eset, hogy egy kollégámtól Cecília napon ajándékot kaptam. Mikor rákérdeztem, hogy nem zavarja-e, hogy Julianna a nevem, akkor a homlokára csapott, hogy „Ja, tényleg!” Egyszerűen Ciliként szoktak meg az emberek.

-Azt mondod, atlétikai edzőtáborban voltál. Nem kézilabda?

-Főiskolás korom előtt atletizáltam, környei gyerekként magasugró voltam, de hajításban is voltak sikereim. Aztán lett egy sérülésem, ami miatt nem lehetett folytatni a versenyszerű atletizálást. Így lettem kézilabdázó. Elvégeztem a TF-et, majd hazajöttem, és a Bányászban kezdtem játszani 1973 táján. Sajnos későn kezdtem el a csapatjájékot űzni, de szép sikereink voltak. Amikor a Bányászban rendszeresen az NB I-ben játszottam, megkeresett a Vasasból Csík János is, de Tatabányán maradtam. Büszke voltam, büszke vagyok, hogy milyen jó csapatunk volt. Épp néhány éve ünnepeltük meg a lányokkal a régi sikereinket. Jó kis találkozó volt, jó volt feleleveníteni a régi időket, a hetvenes-nyolcvanas éveket.

-Mit csináltál, amikor már nem kézilabdáztál?

-Megpróbáltam testnevelőként tanítani a gyerekeket a kézilabdázásra. A Dózsa suliban kötöttem ki, egy olyan remek stábban, amelynek tagjai az igazgató Henyecz Laci mellett Gyurkovics Pista, Stanga Tibi, Salamon Zoltán voltak és ők is azok a mai napig. Számtalan közös élményünk volt a sítáboroktól a kajaktúrákig, és az a sok gyerek, akiket a sport szeretetére nevelhettünk. Sokat dolgoztam, dolgozhattam a kézilabdáért, a kézilabdázókért. 2012 júniusában azonban nyugdíjba mentem, de amúgy se úgy képzeltem, hogy majd nyugdíjasként begubózok, mert mindig csinálni kell valamit. Nemrég visszahívott Gyurkovics Pisti barátom, és én szívesen mentem vissza a gyerekek közé, mert hiszen nem engedhetjük meg, hogy kiessen akár csak egy generáció. Viszont most a járványhelyzet miatt olyan furcsa a kis negyedikesekkel. Amíg régen ezzel a korosztállyal már országos bajnokságokban szerepeltünk, a mai gyerekeket az alapokra kell megtanítani, mert sajnos kiesett egy jókora idő.

-A gyerekek mellett mivel, kivel foglalkozol?

-Sajnos hét éve elhunyt a férjem, Katona László, aki maga is oszlopos tagja volt a tatabányai kézilabdázásnak. A lányomnak van négy gyermeke, az elmúlt években velük tudtam sokat foglalkozni, de már ők is nagyok lettek, a legidősebb huszonöt, a legkisebb tizenöt éves. A gyerekek mellett a korosztályommal is foglalkozom: a Puskinban rávettek, hogy tornát tartsak az “öreglányoknak”, ezt is szeretem csinálni. Január elsején elmúltam hetven éves, de érzem, hogy amíg tudok, segítek a régi kollégáknak, és csinálom a dolgaimat, mert érzem, hogy van még bennem valami. Telnek a napjaim, néha a macskáimmal „kiabálok”, ha szórakoznak velem. Megyek is, megetetem őket, aztán leülök a tévé elé: kezdődik a Szeged BL-meccse.

MJ