1976 augusztus negyedikén, éppen a huszonötödik születésnapján lépett be a Tatabányai Bányász sportlétesítményébe, ahol először távolugróként, majd edzőként dolgozott Henyecz László.

Az atlétikával viszonylag későn, csak tizennyolc éves korában került kapcsolatba, és azóta sem szakadt el szeretett sportágától. A versenyzés után edzősködött, volt a Tatabányai SC elnöke, testnevelő, iskolaigazgató, sőt benzinkutas is. Szereti a sportokat, korábban futballozott is a megye egyes Hejőcsaba együttesében. A tavaly hetven éves Henyecz Lászlót a Tatabányai SC elnöksége a sportklub májusi közgyűlésén Örökös Taggá avatta. Vele beszélgettünk a Grosics stadion ugrógödre mellett, ahol tanítványai nagy lelkesedéssel követték „Laci Bácsi” tanácsait.

A hetvenes évek eleje-közepe nagyon komoly időszak volt a Tatabányai Bányász életében, hiszen a Sportklub akkoriban olyan remek sportolókkal gazdagodott – szó szerint gazdagodott – mint Szabó György, Csapó Károly, Katona Géza, vagy Henyecz László. Csak, hogy a T(B)SC most megnevezett Örökös Tagjait említsem. Emlékszel az első napjaidra Tatabányán?

Hogyne, hiszen nem voltam már „kiskölyök”, amikor a városba érkeztem. Éppen a huszonötödik születésnapomon, 1976 augusztus negyedikén léptem át a városhatárt. Ám amikor a vonatból megláttam a város onnan látható részét, a cementgyár környékét, gondoltam, amint leszállok, már fordulok is vissza Miskolcra, hiszen ugyanilyen – a szemnek nem kellemes – látványt hagytam ott. Az nem létezik, hogy egy cementgyár mellől egy másik cementgyár mellé költözzem – gondoltam magamban.

Aztán mégis maradtál.

Persze, hogy maradtam, hiszen azért jöttem, hogy sportoló legyek, a sporttalfoglalkozzam. Hamar sikerült megegyeznem Országh Józsi Bácsival, a TBSC akkori elnökével, aki minden nekem tett ígéretét betartotta, így hamarosan lakáshoz is jutottam. Mivel tanárképző főiskolás voltam Egerben, az első három nappalis évem után a záró esztendőt levelezőn végeztem, és közben versenyeztem a Bányászban. Távolugróként 750 centiméter körül volt az egyéni legjobbam, és ezzel nem igazán lehetett akkor feljutni egy-egy Magyar Bajnokság dobogójára, mert ott olyan nagyságok voltak, mint Szalma László, Németh Gyula, Bakosi Béla, Sárközi András, vagy Köves Tibor. 1978-ig még ugrottam, aztán eljött a váltás ideje: Söjtör Józsi Bácsi ugró szakágvezetőnek nevezett ki. Ez egy nagyon szép és sűrű időszak volt, hiszen akkor értek be remek versenyzőink. A magasugró Társi Zoli az 1980-as olimpián vehetett részt, Sterk Kati 1982-ben Eb-bronzérmet szerzett. Erdélyi Géza IBV-döntős volt, tehát nagyon jó kis ugrócsoportom volt. Kicsit sajnáltam, hogy az aktív pályafutásomat befejeztem, mert az akkori 750 centiméter körüli rekordom még ma is az országos bajnokságok győztes távjai között van. Azt persze nem ígérném, hogy augusztusban, a hetvenegyedik születésnapomon meg tudnám ugrani – mondja nevetve.

Azért érdekes, hogy ilyen későn kezdtél el atletizálni. Előtte mivel foglalkoztál?

Nagyon szeretem, szerettem a sportokat, tehát sok mindennel foglalkoztam. Leginkább focizni szerettem, ki nem szeretett azokban az időkben? A Hejőcsaba igazolt játékosa voltam tizennyolc éves koromig. Játszottam a megye egyes bajnokságban, de sajnos kiestünk. Nem rajtam múlott. Aztán a DVTK sportolója lettem, már atlétaként. Később Tatabányán nagyon jó körülmények közé kerültem, rengeteg szenzációs tanítványom volt és lehetett egészen 1990-ig. Ekkor jött egy pálfordulat, amikor elmentem benzinkutasnak.

Ez most komoly, igaz? Mert viccnek durva lenne… Erre nem is emlékeztem…

Most már viccnek is tűnhetne, de akkor ez komoly volt. 1990-ben nem voltam elégedett az akkori fizetésemmel, és mivel Sárosi elnök úrral nem tudtunk megegyezni, hát elmentem a remeteségi kútra dolgozni. Nem hitték el, hogy megteszem, de megtettem. És milyen a sors: 1993-ban elnökként tértem vissza a TSC-hez. Nyolc nehéz évünk volt itt, de voltak szép eredmények, jó élmények, élvezhettük a kiemelkedő eseményeket és remek sportolóink is akadtak szép számmal. Elég Stark Tibor súlyemelő Európa-bajnoki címére, olimpiai nyolcadik helyére gondolni, vagy Nagy Ákos junior vb-elsőségére. Rendezhettünk serdülő súlyemelő Eb-t itt, a Földi csarnokban, de számos élményben lehetett részünk, noha akkoriban a sport kevéssé volt támogatva.

Aztán jött az iskola, egy kiemelkedő suli felvirágzása.

2000-ben neveztek ki a Dózsa György általános Iskola igazgatójának, ahol elértük, hogy közoktatási típusú sportiskola legyen a suli. Valami fantasztikus csapatot sikerült ott felépítenünk: kiváló testnevelők, kiváló pedagógusok dolgozhattak velünk, a Dózsa suli kimutathatta az erősségeit. Ezekből pedig volt bőven. Az oktatás színvonalának emelése mellett folyamatosan alakítgattuk, fejlesztettük a sulit. Az ország első helyezett iskolái között voltunk a rangsorban. Rengeteg élsportolót neveltünk fel Gerstmár Renátától Herr Orsolyáig, Szöllősi Rékától a Schmölcz testvérekig, Henyecz Ádámig, vagy Salamon Andrisig. Olyan bandánk volt, amelynek tagjai világversenyeken vettek részt rendszeresen. Megalakítottuk a Dózsa Diáksport Egyesületet, aminek révén elértük, hogy egészen alsós osztályoktól kezdve képzett testnevelők tanítottak, és nem az alsó tagozatos tanítónőknek kellett időt mérni, vagy labdát felfújni a szertárban. Szerettük őket persze, de amikor valaki magassarkúban betipegett a tornacsarnokba testnevelés órát tartani, az azért nem volt teljesen autentikus, nem illett egy sport tagozatos suli arculatába. Én sem tanítottam testnevelést a Dózsában, mert igazgatóként, öltönyben, nyakkendőben nekem sem ment volna.

Ekkor kissé elszakadtál a Klubtól, de visszatértél, mert „úgysem bírod ki nélkülünk!”

Igen, amikor igazgató voltam, némileg elszakadtam, de 2008-ban a Gerencsér ikrek végett Salamon Zoli barátom visszahívott a TSC-hez, és azóta ismét itt vagyok. 2011-ben nyugdíjba vonultam, és attól fogva csakis ennek a csodálatos sportágnak élek. Remek tanítványaim voltak, vannak: Társi Gergő, Salamon Andris, Gerics Roland, Sille Zsuzsa, vagy Tóth Csaba, majd most a lányok, Áts Viki, Rózsahegyi Bori, Pfiszterer Dorina, Merényi Fanni és a többiek mindig új erőt és lendületet adnak nekem ahhoz a munkához, amit elvégzek, és amit szívvel csinálok.

Valószínűleg ezt is köszönte meg a Tatabányai Sport Club, amikor Örökös Tagjai közé emelt…

Valószínűleg igen. Vélhetően azért a negyvenhat évért járt ez, amit itt töltök,töltöttem. Viszont rendkívül meglepett, hiszen senki sem számított erre. Én pedig végképp nem. Nem is úgy öltöztem, a szokásos sportosban jöttem el a közgyűlésre, melyen, amikor Sámuel Botond elnök úr kimondta a nevemet, szinte teljesen meghatódtam. Igen, nagy dolog a Tatabányai Sport Club Örökös Tagjának lenni. Köszönöm, hogy az lehetek!

MJ