Tenisz

Az alapítás éve: 1948.

Amikor összetalálkoznak valahol a hajdani teniszezők, még mindig a régi cinkossággal, az egykori nagy játszmák, közös élmények nosztalgiájával emlékeznek. Hja, akkor még fiatalok voltak! A TSC „lombosodása” idején, 1948-ban alakította meg néhány társával Bödecs Ferenc a szakosztályt. Bödecsnek már volt „teniszmúltja”: a tiszti kaszinó (a Népházzal szemben a „Cifraház”) mögött épült a húszas években négy teniszpálya a bányatisztviselők és egyéb potentátok szórakoztatására. A telepi fiú volt a labdaszedő. Amikor valakinek nem volt partnere, ott bevették, és annyira belejött, hogy elindult egy országos ifjúsági versenyen, ahol második lett. Az úttörők, a két Bödecs fiú, Ferenc és József, Varga Imre, Greguss, Szalontai, Svancsics, dr. Andriáni Béláné kis táborához csakhamar csatlakozott Ivanovics Gusztáv, az „univerzális” testnevelő Kósa István és Erdődi Lajos.

Először a volt tiszti pályákat hozták rendbe, néhány év múlva a mai árkádos házak helyén (a hajdani Gyepcsárda előtt) épült három pályán edzegettek. Itt jól szem előtt voltak, nem csoda, hogy sereglettek hozzájuk a fiatalok. Elsősorban az „erdei gimibol” (akkor Rákosi Mátyás Gimnáziumnak hívták) és a bányaipari technikumból kaptak egyre többen kedvet a teniszezéshez. Az egy ideig Pestről lejáró, majd Tatabányára költöző Pataki Károly lett az edzőjük: ő már ismerte jól a sportág „műhelytitkait”, tanítványait nemsokára úgy emlegették a versenyeken, mint a kiművelt, elegáns játék híveit. Jól együtt tartotta a társaságot, nem tett különbséget, ki hol tanul, hol dolgozik, mi a beosztása.

Először az idősebb, már jártas teniszezők értek el sikereket: 1951-ben a Tatabányán rendezett országos Bányász-bajnokságon Bödecs Ferenc nyerte az egyénit, Erdődivel az oldalán a párost is, mégpedig a Bödecs József – Jáhn Frigyes szintén tatabányai kettőst megelőzve. A szakmai bajnokságot ettől kezdve szinte „kibérelték”, hosszú évek során mindössze kétszer szorultak a második helyre. A megyei bajnokságban is abszolút favoritok voltak, Dunántúlon ritkán akadtak legyőzőre.

...

A klub nem volt mostoha, „Slézi” (Schlasinger) ütővel és labdával játszottak, még Max-Play ütőjük is volt. Ha valahova versenyre utaztak, költségeiket fedezték. Jómódú volt akkor a Bányász. De a teniszezők munkakészsége sem volt akármilyen, a pályákat ők gondozták, festették. Először az egykori tisztviselőpályákat, aztán a Gyepcsárdánál lévőt. Amikor a tömbök építése miatt az is megszűnt, a Bányász-stadion erdőbéli szögletében készült három új pálya. De ez már később volt.

...

Az ötvenes évek végén stabilizálódott egy jó férfi csapat, és feljutott a teniszberkekben már tekintélynek számító OB II-be. A Bödecs Ferenc, Kőhalmi Imre, dr. Szabó Zsolt, Szabó Csaba, Kuncz Zoltán, Herbert Ede összetételű együttes évekig meg is tartotta ezt a pozíciót. Kőhalmi azonban bevonult katonának, ami törést jelentett pályafutásában, a középiskolát elvégzettek pedig egyetemre mentek, és legfeljebb csak a hétvégeken kapcsolódhattak be a tatabányai teniszéletbe.

...

A hetvenes évek elején megszűnt a szakosztály, utána sokáig semmi, az újjáéledés gondolata fel sem merült. Ám egy energikus főbányamester, Szabó Barna, aki valahogy megkedvelte a teniszt, egyszer felfigyelt a Bányász-stadion szögletében árválkodó pályákra. Szervezett egy csoportot önkéntességi alapon, és velük közösen rendbe hozták az elhanyagolt játéktereket. S hogy jelezzék kötődésüket a volt munkaadóhoz, a bányához, az Eocén Klub nevet vették fel. Azóta az új hívők szinte egyedülálló példái lettek az országban e sportágnak. Fiatalokat nevelnek, ezt elősegítve iskolákkal tartanak kapcsolatot, és sorra rendezik egyre rangosabb versenyeiket. Nem tartoznak a TSC-hez, de szívből tatabányaiak.